Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vanity Fair csodálatos cikke Billről

2008.04.04

A forditásért köszönet Tomcat-nek ->
gportal.hu/portal/tokiohotelgallery/

Tomcat megjegyzései: Mivel elég hosszú a cikk, csupán Bill   
mondanivalójára szorítkozom. Az eredeti szövegben Billt nem tegezik, de így könnyebb volt fordítanom. A (…) -al jelzett szavakat nem találtam a szótárban
.

(Hogy érzed magad az operáció után?)

- Na igen, mint az ember, akinek teljes altatásban ledugtak egy fémcsövet a torkába, hogy utána apró késekkel megnyirbálják a hangszalagját. Az érzést mindenki ismeri. Örülök, hogy túl vagyok rajta. De még mindig aggódok a hangom miatt és rossz érzéseim vannak a lemondott koncertek miatt. Az operáció után tizenkét napig nem beszélhetek. Majd négy hétig hang-rehabilitációra kell járnom. “Alig” várom!

(A kreativitás a lelki sérülésekből táplálkozik. A te esetedben miből?)

- A legnagyobb sérülésem a szüleim válása. Hétéves voltam és semmit sem értettem. Mély benyomást hagyott rajtam. Az első albumunkon van egy dal, ami ezzel foglalkozik. Gegen meinen Willen a címe.

(A mostohaapád gitártanár. És a vér szerinti
?)

- Ő teherautó-sofőr és Hannoverben lakik.

(A Magdeburgból a 700 lakosú Loitschébe való költözést hogyan élted meg?)

- Félelmetes volt, mert nem vagyok egy vidéki típus. El lehet képzelni, Tommal mennyire kitűntünk a többiek közül. Úgy bámultak minket, mint valami földönkívülieket, akik nem elég (…) voltak. A suli is félelmetes volt. Minden reggel fél hétkor kellett kelnem, hogy elérjem az iskolabuszt, ami Wolmirstedtbe vitt és csak fél hatkor értem haza. Mennyire utáltam! És mindig ugyanazok az arcok az iskolában! Életem legrosszabb része volt.

(Hogyan viszonyultak a tanárok a Kaulitz-ikrekhez?)

- A hetedik osztályig Tommal mindig együtt voltunk. Azután büntetésből elszakítottak minket egymástól. Igazi arculcsapás volt, ami nagyon megviselt. Addig mindig mindent együtt csináltunk. Egypetéjű ikrek vagyunk és hihetetlenül közel állunk egymáshoz. Természetesen hadakoztunk a szétválasztásunk ellen, de a tanárok nem engedtek, mert nem bírtak velünk, amikor együtt voltunk, akkora nagy szánk volt. Én nem az a típus voltam, aki jelentkezik és halkan beszél. Folyton bekiabáltam. Anyukámat szinte minden másnap behivatták.

(Arról is híres voltál, hogy azonnal reklamáltál, ha nem időre kaptad vissza a dolgozatodat.)

- Mindig tudtam, hogy nem lesz szükségem a sulira, hiszen énekes akartam lenni. Mivel ennyire idegesítettek a tanárok, nagyon is tisztában voltam a jogaimmal. Tudtam mit tehetnek meg és mit nem. Voltak tanáraim, akikkel semmi bajom nem volt. Akadt, aki nem köszönt vissza nekem, mert tupírozott hajam és feketére lakkozott körmeim voltak. Azt akarták, hogy ne járhassak így iskolába. Volt egy tanár, aki a külsőm miatt nem akart tanítani. Jöttek a dumák: a fej nemcsak arra való, hogy divatos frizura legyen rajta. Utáltam a sulit és egyáltalán nem szerettettem meg magam ott.

(Milyenek voltak a jegyeid?)

- Szuperek. Mindig 1,8-as átlagom volt, ami különösen idegesítette a legtöbb tanárt. (Magyarul Bill erős négyen tanuló volt. - a fordító megjegyzése)

(Meg tudtak bántani a tanárok?)

- Egyáltalán nem. Nem voltam az a beteges körömlakk-buzi. Teljesen öntudatos voltam. Szándékosan jártam így iskolába, mert pontosan tudtam, hogy mindenki engem bámul és a tanárok rólam beszélnek. Mindig élveztem. Ki akartam tűnni a stílusommal, hogy az emberek rólam beszéljenek.

(Nemrég érettségiztél le egy távoktatásos iskolában. Mennyire fontos neked, hogy meg tudd különböztetni az omlettet és Hamletet?)

- Na igen, a különbséget már tudni kellene. De a suli önmagában véve cseppet sem egyéni. Minek kell matekot tanulni, ha tudom, hogy sosem lesz rá szükségem? Nyolcadik osztályban a zenét választottam. Nagyon lelkesen kezdtem bele. De csak híres emberek életrajzát kellett kívülről megtanulnunk - semmi ösztönzés. Éneklésbol mindig rossz jegyeket kaptam, mivel népdalokat kellett énekelnem. Horror!

- Mindig is azt éreztem: el innen messzire, el innen, ahol mindenki mindenkit ismer! A legrosszabb, ami számomra létezik, a hétköznap. Utálom a hétköznapot. Emiatt klassz minden a Tokio Hotellel. Minden nap más: új városok, más emberek.

(Nem elviselhetetlen számodra, hogy folyton a rivaldafényben vagy, és mindenhová követnek?)

- Gyerekként elképzeltem, hogy minden mozdulatomat kamerák rögzítik és sugározzák a világba. Határtalan mennyiségű figyelmet akartam. Mára megéltem az álmomat. És cseppet sem idegesít.

(Lesz számodra valaki is olyan fontos, mint Tom?)

- Nem. Elképzelhetetlen. Tom nélkül nem tudom elképzelni az életemet. Leírhatatlan, mennyire közel vagyunk egymáshoz. Ez már természetfeletti. Ugyanazok a gondolataink és gyakran ugyanazt álmodjuk. Tulajdonképpen nem is lenne arra szükségünk, hogy beszéljünk egymással.

 

Természetesen mi is szoktunk veszekedni. Nagyon is hevesen! Néha egymásnak esünk és jól elpáholjuk a másikat. Tavaly egy hotelszobában székekkel dobáltuk egymást. De egyáltalán nem vagyunk haragtartóak. Ajtócsapkodás, mindenki kirohan, de tíz perc múlva már ismét beszélgetünk.

(Ki áll közelebb hozzád: a természetes vagy a kisminkelt Bill?)

- Határozottan a kisminkelt. A természetes (nem kisminkelt) Bill olyan nekem, mint egy álca. Ha nem lennék ismert, akkor is így járnék. Teljesen hozzám tartozik.

(Ki lát smink nélkül?)

- A családom. És az már régen volt.

(Fogod magad időnként produkálni, hogy érdekesebbé tedd magad?)

- Mindig jó, ha az ember megmutatja, hogy ő sem tökéletes. De én nem idegeskedek ezen. Kissé görcsösnek tartom, hogy olyan dolgokat csináljak, amivel fenntartom az emberek érdeklődését. Amit már a kezdetektől utáltam, az az volt, amikor az idősebb bandák és a lemezcég emberei meg akarták nekem mondani, mi hogy működik. Nem kellenek a tanácsok! A lemezcéggel való első találkozónkon azt akarták, hogy egy stylist alakítsa át a külsőnket. Máig nincs stylistom, aki megmondaná nekem, mit vegyek fel. Ez csak korlátozna. Minden koncertről és minden szerződésről magunk döntünk, mivel nagyon rossz dolognak tartom, ha mások mondják meg, mit tegyek.

(Ki mondhat neked nemet?)

- Szakmailag senki. Sem a management, sem a lemezcég. Egyedül a barátaimat és a családomat hallgatom meg. Anya mondhatja nekem: Bill, te meg vagy húzatva! Ezen elgondolkodnék.

(A szüleid még mindig próbálnak nevelni?)

- Meg kell mondanom, anya sosem nevelt igazán. A házi feladatokról szabadon dönthettem. Teljesen szabad kezet adott nekünk, de a fél szemét mindig rajtunk tartotta. Óriási bizalom van közöttünk. Barátként bánunk egymással. Semmi nincs, amiről ne beszélnék neki. Sosem volt előtte titkom. Amikor egyszer részegen mentem haza, megmondta a véleményét, de nem féltem tőle.

(Anyukád nem szokta kérni, hogy legalább szentestére igazítsd meg a hajadat?)

- Nem. Neki teljesen mindegy. Kilenc évesen festettem be először a hajamat. Volt zöld, kék, fehér és fekete. Tizenhárom évesen tetettem be a szemöldök-piercingemet. Azt is klassznak találta.

(Milyen érzés, hogy milliónyi lány szexuális fantáziájának célpontja vagy?)

- Őszintén szólva nem sokat gondolkozok ezen. Néha nézzük és nevetnünk kell, mert nem tudjuk elképzelni, hogy valakinek a szobájában ott lóg a poszterünk. Emellett mindig is klassznak találtam, hogy valahol a falon ott lóg a képem. Korábban sokat ültem a szobámban és azon tűnődtem, vajon a kedvencem, Nena, éppen mit csinál, hol lehet, mire gondol. Hogy mások a szobájukban ülnek és rólam ábrándoznak, ez nekem elképzelhetetlen. Szerintem én hétköznapi srác vagyok, és egymás számára is azok vagyunk. Nem vesszük magunkat túl komolyan.

(Mikor gondolsz magadra harmadik személyben?)

- Néha. De csak tévedésből. Ha túl lusta vagyok valamit megtenni, arra gondolok: Billnek ezt meg kellene tennie a banda érdekében.

(Van különbség az ideál-Bill és a valódi Bill között?)

- Vannak dolgok, amiket az ember megtart magának. De valójában nincs egetverően nagy különbség. Az utóbbi három évben megállás nélkül dolgoztunk. Nem volt egyetlen rövid szünet sem, hogy megálljak és magam lehessek. A turné is egész nap filmeztek. Bármit teszek, pár óra múlva mindenki tudja már. De ez az, amit mindig is akartam. Ezt nekem kell elrendeznem magamban.

(Mi a legidegesítőbb abban, hogy te vagy “Bill”?)

- Az olyan emberekkel, mint én, a bizalom a legnagyobb probléma. Nekem nagyon nehéz megbíznom valakiben és rábíznom magam. Az utóbbi években nem lett bizalmas barátom és nem szerettem bele senkibe. Ha megismerek valakit, mindig nagyon óvatos vagyok, kételkedő és azt kérdezem magamtól: mi van emögött? Mivel már rengeteg emberrel találkoztam, akikben csalódtam és akik beszéltek rólam az újságíróknak. Ha nem lennék ennyire ismert, valószínűleg már rég beleszerettem volna valakibe, akit már ismerek.

(Ki használta ki a legbrutálisabban a bizalmadat?)

- Eddig még senkinek nem adatott meg a lehetőség, hogy ezt megtegye velem. Védőpajzsom van. A szabadság, hogy bármikor szórakozni mehetek és megismerkedhetek valakivel, anélkül, hogy valakinek ezt el kellene mondanom, ez a legnagyobb (…), amit egy ember megtehet. Ennek ellenére a jelenlegi életem pontosan az, amit mindig is akartam.

(Ez a bizalomprobléma az oka, hogy a hírességek csak hírességekkel jönnek össze?)

- Igen. Angelina Jolienak nem kell aggódnia, hogy Brad Pitt általa akar híres lenni. Egy híres ember olyan partnert keres magának, akinek ugyanolyan az élete és ugyanazért lelkesedik. A barátnőim sosem értették meg, hogy a suli után rögtön a próbaterembe mentem és hogy hétvégente inkább klubokban léptem fel, mint hogy velük tévéztem volna otthon. Ma még ennél is nehezebb. Ki él ilyen életet együtt valakivel? És természetesen az illetőnek azt is tudnia kell, hogy nem olyan egyszerű kiszállni ebből az életvitelből.

(Mikor voltál utoljára szerelmes?)

- Három és fél éve. A nagy szerelmet még nem találtam meg. Nem hiszem, hogy mindenki megtalálja. És ha mégis, akkor is csak egyszer. Az én esetemben hihetetlen nagy szerencse kell, hogy megtaláljam a nagy Őt.

(18 évesen az ember nem inkább folyton csajozni akar?)

- Nem tudom. Inkább várnék a nagy szerelemre, minthogy mindenkivel összefeküdjek. Azt a kevés szabadidőmet azzal akarom eltölteni, akire úgy gondolok: igen, Ő az igazi!

(Mondtad már lánynak, hogy “szeretlek”?)

- Igen. De nem úgy gondoltam. Inkább azt kellett volna mondanom: szerelmes vagyok beléd. Minél idősebb vagyok, annál komolyabban látom a kettő közötti különbséget. Tom valószínűleg folyton azt mondja a lányoknak, hogy “szeretlek”, csak azért, hogy ágyba vihesse őket.

(Ugyanazok a lányok tetszenek nektek?)

- Ugyanolyan típusú lányok tetszenek. Sőt, a barátnőink mindig összebarátkoznak egymással. Irtó pocsék volt, mert később mindig összefogtak ellenünk. Ugyanazzal a lánnyal csókolóztunk először. Tom volt az első. Másnap engem is megcsókolt. Aztán otthagytuk. Ó, Istenem - nagyon pocsék volt. Olyan borzalmas, amilyen csak egy első csók lehet.

(Hány évesek voltatok akkor?)

- Tizenegy. A lány három évvel idősebb volt és már tapasztalt.

(Tom mikor szexelt először?)

- 14 évesen, ha jól emlékszem.

(Tomnak irtózatosan sok barátnője volt, ahogy mondják.)

- Hadd csináljon, amit akar. Ha minden este ahhoz van kedve, hogy egy újabb csajt cipeljen fel magához. Nekem ehhez semmi kedvem nem lenne. De hát ebben mindig is különböztünk.

(Robbie Williams azt mesélte, hogy kétféle groupie van Németországban. Az egyik a digitális fényképezőjével akar bizonyítékot készíteni, hogy valóban vele volt az éjjel, a másik pedig szex közben megkérdezi :”Valóban szeretsz engem?”)

- Tom is ezt mesélte. Mivel sokat vagyunk úton, senki sincs velem az ágyban. Kissé hányingert kapok attól, hogy minden este olyasvalakit engedjek az ágyamba, akit nem is ismerek. Még nem jutottam idáig. Egyszerűen nincs ahhoz bizalmam, hogy egy éjszakára bújjak össze valakivel. Az egyetlen magánszféra, ami a turnékon megadatik, az a hotelszobám. És hogy valakit egyetlen éjszakára beengedjek oda - na, nem, ebben kételkedem.

(Szeretkeztél már?)

- Szeretném, ha ez az én titkom maradna.

(Csodálkozol azon, hogy sokan melegnek tartanak?)

- Egyáltalán nem.
A legtöbben klisékben gondolkoznak: Smink és elkészített frizura azaz homokos. Pontosan azt akartam elérni, hogy megmutassam, hogy ez nem így van. Mindenki azt csinálja, amit akar. Nem kell másokkal foglalkozni.

(Mit tennél, ha egyetlen napra lány lehetnél?)

- Semmi esetre sem járnék a bátyámmal.

(Vagyis?)

- Ó, Istenem, mit tennék? Valószínűleg ugyanazt, mint most, nem lenne nagy különbség.

(Mit tiltanál meg szívesen a lányoknak?)

- Hogy ne legyenek féltékenyek, mert a féltékenység nagyon fontos dolog. Amikor szerelmes vagyok, azonnal kisajátítom őt és nem engedem sehova. Zavarna, ha a barátnőm azt mondaná: Bill, egyáltalán nem zavar ez a sok visító lány. Teljesen megbízom benned.

(Megcsaltak már?)

- Nem. Még nem csaltak meg. A hűség a legfontosabb a számomra.

(Mivel mentél a barátnőid agyára?)

- Nagyon hangosan beszélek. Egész nap. És a nyelvemmel együtt pörög a kezem és a lábam. Senki nem szólhat közbe. Ezzel mindenkit kiborítok.

(Melyik nehezebb: magadat vagy valaki mást szeretni?)

- Magamat. Nagyon nehéz vállalni önmagad. Hihetetlenül sok olyan pillanat van, amikor bizonytalan vagyok, és ilyenkor legszívesebben elrejtőznék, magamra húznám a paplant és egy évig elő sem bújnék. Néha nagyon boldog vagyok, hogy ekkor pörgésben élünk, egyik koncert a másik után, és így nem marad idő a gondolkodásra. Egyszerűen nincs időm a magányra.

(Tudnál sztárallűrök (?) nélkül élni?)

- Nem mehetek csak úgy le a pékségbe. Természetesen valaki más megy le. De még mindig hétköznapi srác vagyok, noha hihetetlenül törekszem a tökéletességre. Ezt nem adom ki a kezemből. Ez az irányítási kényszer már beteges - és egyre rosszabb lesz. Mindent a legapróbb részletig tökéletesen meg kell tervezni, hogy tudjam, mi vár rám. Különben bedilizek. Tom is sokat aggodalmaskodik. Sok emberre számíthatunk, akik leveszik rólunk a terhet. Mégis mindent magunk intézünk, és ezért esik nehezünkre, ha valaki bele akar szólni a Tokio Hotel ügyeibe.

(Magad intézed a pénzügyeidet is?)

- Igen. Már tizenhárom éves korom óta. Minden számlához hozzáférésem van, és ugyanúgy irányítom, mint a karrieremet.

(Tudod, hány milliód van?)
(Itt közbeszól a lemezcég képviselője, hogy erről nem beszélhetnek.)
(Mikor ajándékozol a szüleidnek egy villát?)

- Amint megengedhetem magamnak. Mindenképpen szeretnék a szüleimmel összeköltözni. Annyira közel állunk egymáshoz, hogy nem lenne teher a számomra. Nincsenek határok, ahol úgy érzem, hogy engedélyt kellene kérnem tőlük.

(Tegyük fel, hogy elrabolnak. Szerinted mennyi lenne váltságdíj?)

- Amennyit a barátaim össze tudnak szedni. Természetesen utána visszafizetném.

(Mit gondolsz Britney Spears összeomlásáról?)

- Meg tudom érteni, hogyan történhetett, hiszen magam is ezt az életet élem. A kívülállók mind azt gondolják: Megvan mindene, mindent elért, miért nem boldog? Nem tudom elképzelni, hogy szólókarrierbe kezdjek és folyton egyedül menjek turnézni. Nem hiszem, hogy egyedül el bírnám viselni ezt a hihetetlen nyomást.

(Madonna 1991-ben azt mondta: boldog leszek, ha olyan híres leszek, mint Isten. Neked milyen aranyköpésed van?)

- Ez természetesen egy vicces mondat. De én teljesen át tudom érezni, hogy nincs megállás. Az ember nem mondja azt: Ah, Németországban már híres vagyok, nekem ennyi elég is. Ott a kényszer, hogy a lehető legsikeresebb legyek. Mégha iszonyatosan gazdag is lennék és lenne egy saját szigetem, akkor is folytatnám. A hírnév olyan, mint a drog. Valódi csapás, ha megvonják tőled, amivel nehezen birkóznék meg.

(Ha a drogok nem lennének betiltva, melyiket próbálnád ki?)

- Valami izgalmasat, amitől teljesen elveszíteném az önkontrollomat.

(Az álmaidban sztár vagy?)

- Egyszer volt egy rémálmom: egy üvegfalú szobában fekszem az ágyban és körülöttem fotósok készítik rólam a képeket megállás nélkül. Azt mondom az egyik stábtagunknak: a francba, nem tudnád elküldeni őket? Mire ő: Nem, nem megy. Volt egy fotózásod, de elaludtál. Valójában még sosem késtem el megbeszélésről. Mindig három ébresztőórát állítok be, nehogy elaludjak. Mindig pontos vagyok.

(Miért nem látni téged soha táncolni?)

- Sosem táncolok. Csak ülök a sarokban - hacsak nem vagyok teljesen részeg. Akkor talán táncolnék. Szerintem a tánc olyan lányos dolog. Talán (…)ul hangzik, de csak a lányoknak kell folyton táncolniuk.

(Szoktál a temetésedre gondolni?)

- Őszintén megvallom: igen. A korombeli barátaim erről is gondolkoznak. Az ember elképzeli, hogy kik jönnek el a temetésére és kik fognak miatta sírni.

(Milyen zene szólna a temetéseden?)

- A Magic Dance című David Bowie-dal a Labirintus című filmből. Az annyira vidám dal és a Labirintus a gyerekkori filmem, amit ma is halálosan imádok.

(Mit viselsz a koporsóban?)

- Teljesen feketében leszek és bőrdzsekiben. Mindenképpen az az utolsó kívánságom, hogy tökéletesen csinálják meg a frizurámat. Remélhetőleg még lesz hajam. Ha mégsem, akkor tegyenek fel egy parókát.